Mit jelent elégedettnek lenni? Hogyan torzítja kapcsolatainkat és saját lelkünket az elégedetlenség? Hogyan tudunk mások számára valóban jelen lenni? Ezekről is beszélt Tapolyai Emőke pszichológus, felsővezetői coach a Pannonhalmi Területi Főapátság Családnapján május 1-én Ravazdon. Mint mondta ma habzsoljuk az élményeket, halmozzuk a javakat, mintha azt mondanánk, hogy ha nem élsz meg mindent, nem volt teljes az életed. A motivációs előadó szerint pont ezáltal maradunk le arról, hogy megéljük a valóságos életet. A családnapon mintegy kétszázan vettek részt, és a felnőtteket, valamint a gyerekeket is külön programokkal várták.
A délelőtt a kiscsoportos beszélgetések és programok ideje volt. Míg a gyerekekkel önkéntesek foglalkoztak – kézműveskedtek, csocsóztak, fociztak, bakonyi fajátékokkal játszottak – addig a felnőttek műhelyfoglalkozásokon vettek részt. Fülöp testvér interaktív beszélgetés tartott saját magunk és Isten helyesebb megismerése felé. Földiné Koczka Krisztina pszichopedagógussal a sokszor mindannyiunkat kihívások elé állító nevelés témakörében mélyedhettek el az érdeklődők. Borbély Károly festőművész festéssel egybekötött interaktív foglalkozást vezetett és voltak, akik Ábel atyához csatlakoztak a Szent Villebald rom túrán.
Délben aztán a templomban gyűltek össze mindannyian, hogy közösen ünnepeljenek a szentmisén, Márk atya, a Pannonhalmi Főapátság perjelének vezetésével. A liturgián Máté evangéliumából hangzott el az alábbi részlet:
„Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: »Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?« És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: »Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.« Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.” (Mt 13,54-58)
Márk atya igehirdetésében rámutatott, hogy a názáretiek nem értik honnan van Jézus bölcsessége, de elismerik azt és belátják, hogy valami rendkívüli történik, a szívükbe azonban mégse jut el. Mint mondta, ott vannak az előítéleteik, a múltbéli tapasztalataik, és nem tudják összeegyeztetni azzal, amivel találkoznak. Mintha magukról is azt mondanák, hogy mi egy olyan közösség vagyunk, ahonnan nem születhet igazán pozitív dolog. Ezek a gondolatok megakadályozzák őket, hogy átéljék a csodát. Jézus ugyanis nem azért nem tett csodát, mert nem akart, hanem mert pontosan látta, hogy a közösség nem tudná befogadni.
„Talán nekünk is sok olyan múltbéli élményünk, esetleg előítéletünk van, amelyek megakadályozzák, hogy észrevegyük a változást a mellettünk lévőben. Emlékeink meghatározhatják a tapasztalatainkat a mában” – fogalmazott a szerzetes. Majd hozzátette: „A kérdés az, hogy ha felismerjük ezt a változást tudunk-e nyitottan hozzáfordulni, és nem ragadunk-e bele ezekbe a korábbi tapasztalatainkba?”
Márk atya szerint fontos látni, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy saját közegében nem lehet igazán próféta, akkor nem valami determináló törvényszerűséget akar kimondani. Inkább annak nehézségére mutat rá, hogy ezen dolgozni kell. Van lehetőségünk azonban felmutatni a változást és új emberként jelen lenni a saját közegükben, és rácsodálkozni a másikban is erre az újra. A „hogyanra” pedig Szent Pál szavai adnak iránymutatást.
Legfőként szeressétek egymást – mondja az apostol és Márk atya szerint is ez az a kiindulópont, ahonnan mindenféle változást meg lehet érteni. „Ez nemcsak érzelmi, hanem tudatos értelmi szeretet jelent. Amikor szeretem annyira a másikat, hogy elfogadom, hogy a saját útját szeretné járni” – mondta homíliájában. Sokszor érezzük úgy, hogy a szeretet azt várja el tőlünk, hogy segítsünk gyerekeinknek végigmenni az általunk helyesnek gondolt úton. „De vajon ez-e az igazi szeretet, hogy meg akarom őket óvni minden saját tapasztalattól, kudarctól, tévedéstől?” – tette fel a kérdést a szerzetes. Majd hozzátette: „Amikor Pál apostol azt mondja »szeressétek egymást« abban az is benne van, hogy engedjük, hogy a másik élje az életét.”
A Pál apostol által megfogalmazott Krisztus békéje szintén fontos, amikor még a negatív tapasztalatok és kudarcok is megtalálják a szívünkben a helyüket. „Ha ilyen béke van a szívemben, akkor ez el tudja fogadtatni azt, hogy a másik ember nem pontosan az elvárásaink szerint működik, megnyitja a szememet arra, hogy ennek valami oka van és keressem ezt a mögöttest, mert lehet valami újat tanulok belőle.”
Szent Pál a hálaadásra is felhívja a figyelmet. Márk atya szerint fontos, hogy ne engedjük, hogy az előítéleteink beleragasszanak a korábbi tapasztalatokba, és vegyük észre a legapróbb dolgokat is, tudjunk rácsodálkozni az újra, örülni a változásnak. Mint mondta a húsvéti időszak és a szentév üzenete, a remény pedig lendületet ad mindehhez. „Ha ott van bennünk a remény, az arra ösztönöz, hogy el kell indulunk az úton. Ha egyre több lépést teszünk meg, egyre közelebb kerülünk a szeretethez, a békéhez és a hálához.”
Végül Márk atya arra biztatta a családnap résztvevőit, hogy saját közösségeikben figyeljenek erre a tudatos szeretetre, legyen bennük béke, még a feszültségek és a változások idején is, és legyenek hálásak. „Ha a remény zarándokútját járjuk, előbb-utóbb eljutunk arra a találkozásra, amelyre Jézus meghívott minket.”
A szentmise egyik szívet melengető mozzanata volt a kenyérszentelés. Márk atya megáldotta a Pannonhalmi Főapátság és a Pedró Pékség különleges, közös kenyerét, amelyet a monostor idei évada, a kert ihletett. „A Bencés Kert kenyér megáldása, ezzel pedig szimbolikus útnak indítása, megmutatja, hogy egy közösség vagyunk és családjainkat összeköti a munkánk gyümölcse. Ez a munka pedig másokat is táplál” – mondta. A Bencés Kert kenyér bevételének egy részéből ugyanis a főapátság Szent Adalbert Szociális Otthonát támogatják.
„Hozzá hű leszek, vele megelégszem” – idézte a házasságkötéskor elhangzó eskü szövegét Fülöp testvér, a Tapolyai Emőke pszichológussal folytatott beszélgetés elején. Majd felvetette, hogy a mai világban mintha sok minden inkább abba az irányba hatna, hogy többször mondjuk ki azt, „nem elég”. Az előadó kifejtette, hogy az elégedettség érzése nem képvisel piaci értéket. Senki nem mondja, hogy legyen ez elég neked, hisz akkor mit ad el?! „Nem vagyunk jelen az életben, mert a jelenben mindig azon gondolkozunk, hogy még mi kellene.”
Ahogy azt hangsúlyozta, egymás számára sem vagyunk igazán jelen. Úgy, hogy nem az igazunkat akarjuk bizonyítani, vagy jó tanácsot adni, csak egyszerűen figyelmesen meghallgatjuk a másikat. „Amikor nem adjuk meg egymásnak ezt a valós jelenlétet, akkor együtt vagyunk, de magányosan.” Ma, amikor telefonon, a képernyőn keresztül bárkit elérhetünk és néhány óra alatt bárhova eljuthatunk, mégis az emberiség jó részének az az élménye, hogy egyedül van, magányos – tette hozzá.
Ahhoz, hogy közösségben legyünk, azt kell tennünk, amit Krisztus tett azért, hogy az Isten az emberrel közösségben legyen – mondta. Azaz meg kell tagadni magunkat, de mi félünk, hogy ha megtagadjuk magunkat, akkor elveszünk, nem hallanak meg minket, nem fognak ránk figyelni, nem adják meg az igazunkat és értéktelenné válunk. Éppen ezért inkább csak azért küzdünk, hogy megtartsuk magunkat és a másikat megszerezzük.
Ahogy azt Tapolyai Emőke kifejtette: alapvágyunk, hogy szeretve legyünk, valahova tartozzunk, értékesek legyünk. Mindannyian azonban adunk és kapunk sebeket. Az elsőket még gyerekkorunkban. Amikor bántottak, elhanyagoltak minket, vagy nem kaptuk meg, amit kértünk, gyerekként elkezdjük keresni az okokat. A szüleinket nem hibáztatjuk, hisz ők, mint szentek állnak előttünk. A tesók pedig nem számítanak, így nem marad más, mint saját magunk. „Ez az első belső leckénk, amit magunknak kialakítunk: azért történt mindez, mert nem vagyok szerethető, értékes, fontos, mert senkinek sem kellek és nem tartozom senkihez se.” A pszichológus szerint innentől fogva egy életen át azt akarjuk bizonyítani, hogy mindez nem igaz. Barátainktól, házastársunktól, rokonaiktól is igazolást várunk, hogy igenis szerethető, értékes, fontos vagyok és így torzul az identitásunk.
Arra szintén felhívta a figyelmet, hogy az elégedetlenségben mindig benne van egyfajta vádolás. Az utóbbi időkben pedig egyre elterjedtebb a korábbi generációk hibáztatása. „Ismerni kell magamat, hogy mit hozok a múltamból, a szüleimtől, milyen vonásokat és terheket, amelyeket le kell tennem.” Ha visszafelé neheztelünk az egy olyanfajta elégedetlenség, amelyben nem vállaljuk a saját felelősségünket. Mint mondta el kell jutnunk a megbocsátásig, különben megkeseredünk. Az pedig szerinte öngyilkosság, mert megöljük vele az identitásunkat. Az előadó végül a hálaadás fontosságát is hangsúlyozta ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az elégettséghez.
A családnap végén a résztvevők is hálát adtak Istennek az együtt töltött időért, egymásért, a közösségért.
