Szerzetesközösségünk a monostor előtti téren a tágabb bencés családdal, a Szent Márton-bazilikában pedig a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaival ünnepelte advent első vasárnapját. Ahogy Lőrinc testvér a diákoknak fogalmazott, ajándékba kapjuk az adventi időszakot, ami meghívás arra, hogy a gyertya mellett, belső tüzünket is meggyújtsuk. A fiúk előtt elhangzott, teljes ünnepi beszédet alább olvashatják.

Lőrinc testvér a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjainak szóló beszéde, advent első vasárnapján

Május elsején a Börzsöny egy tisztásán két kisiskolás korú gyermek játszott a fűben. Egyszer csak arról kezdtek el beszélgetni, hogy egy hónap múlva beköszönt a nyár. Valószínűleg nagyon érezték, hogy így van, de egyikük tudni is akarta, ezért odaszaladt a padon ülő édesanyjához, és hangosan kérdezte: „Anya, egy hónap, és nyár?”

Kedves Fiúk, egy hónap, és karácsony?

Lehet, hogy a visszautazás napján, advent kezdetén egy ehhez hasonló gyermeki kérdést teszünk fel, amely érzi, sejti a választ, de tudatos megerősítést, ésszel elhatározott akaratot kíván.

Mi minden még számunkra az adventi időszak? Egy hangulat, egy szín, egy érzés? A mézeskalács íze, a fenyő illata, a gyertya lángja? Fény, békesség, türelem, éberség? Rohanás, vásárlás, takarítás, sütés-főzés? Valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége? Egy lehetőség, vagy egy utolsó pillanat?

Folytathatnánk a hosszú felsorolást. Az advent látszólag mindegyik, de végeredményben egyik sem.

Az advent inkább szerelem. Egyre hevesebben lobogó tűz, felfokozott éber várakozás, teljességet ígérő készület.

Szent Benedek azt írja nekünk, bencéseknek a Regulájában, hogy a szerzetes életének olyannak kellene lennie, mintha állandóan negyvennapi böjti fegyelem alatt élne. Valószínűleg Benedek is tudta, hogy a szerelem hőfoka nem lehet állandóan nagyon magas, ezért nem írta szigorúan azt, hogy a szerzetes élete állandó adventi várakozás legyen.

Mégis évről évre, újra és újra nekifutunk, megpróbáljuk, elhatározzuk, hogy életünket adventi várakozásban fogjuk élni, aztán elfelejtjük, elsodródunk, kihűlünk. De jól van ez így, hiszen ez a spirituális thermodinamika is esendő emberi életünk szerves része.

Most idén újra – akaratunktól függetlenül – ajándékba kapjuk az adventi időszakot. Arra kapunk meghívást, hogy a sötétben ne csak a koszorún lévő első pici lángot, hanem belső tüzünket is meggyújtsuk, vagy észrevegyük, hogy habár őrlángként, de eddig is égett, és most fokozhatjuk tüzét. És az a jó, hogy nem kell most azonnal nagy eredményeket elérnünk. Elég fokozatosan, hétről hétre, napról napra.

Így advent különleges napjaiban egyre jobban haladunk előre. Egyre fényesebbé válik a sötét, egyre ízesebbé válik a mézeskalács, egyre illatosabb lesz a fenyő. És hogy pontosan hová jutunk el, azt most még nem tudhatjuk. Hogy pontosan milyen utat járunk be, és arra honnan tekintünk majd vissza, az most nem világos. Az elhatározásaink, terveink mellett nincsen ott az a garancia, hogy mindent úgy fogunk tudni megvalósítani, ahogyan ma, advent első vasárnapján akarjuk. De ez sem gond, lehet így is, rábízva magunkat a Teremtőre abban a tudatban, hogy bármi is történik szerelmes készületi időnk alatt, az éppen úgy lesz jó, ahogyan megtörténik, az éppen úgy gazdagít majd bennünket, amilyen formában elér hozzánk.

És nem kell kétségbeesnünk. A meggyújtott első gyertya lángja már jelzi: Kevesebb, mint egy hónap, és itt lesz – nem a nyár, hanem annál valami sokkal húsbavágóbb, ami emberségünk lényegénél érint meg bennünket. Isten emberré lesz, Jézus Krisztus megszületik bennünk és közöttünk.