Egy-egy új akolitus szolgálatával gazdagodott a Pannonhalmi Területi Főapátság. Hortobágyi T. Cirill főapát Ménfőcsanakon és Kismegyeren ünnepi szertartáson avatta fel Horváth Andrást és Légmán Lászlót, és kérte Isten áldását szolgálatukra.

A Ferenc pápa által elindított szinodális folyamat meghatározó része, hogy az avatott lektorok és akolitusok növekvő számban segítsék az egyházközségek szolgálatait. A Főapátság is több kurzust szervezett Szalai Zsolt diakónus vezetésével és Ásványi Ilona szakmai támogatásával. A képzést elvégzők egy év próbaidő után megerősítették elköteleződésüket,  majd akolitussá avatták őket.

Horváth András és Légmán László mellett még két akolitus szolgál a területi apátságban. Cirill főapát úr szentbeszédében a következő gondolatokkal körvonalazta feladataikat: „Az akolitus, aki ma ebben a szentmisében beavatást nyer, liturgikus szolgálatot teljesít: áldoztatja a híveket, szolgál az oltárnál. Ám leginkább az a küldetése, hogy életpéldával, szóval és tettel is sugározza a hit erejét, a bizodalmas hitből forrásozó élet szépségét! Az a feladata, hogy átélje maga is, hogy a böjtidőszak, a hit elmélyítésének időszaka, és úgy mutassa fel családjában, és mindazok előtt, akik nyitottak erre, hogy kedvet kapjanak a hit elmélyítéséhez. Ám ez csak egy része feladatának. Ma ugyanis annyi embertársunk van, aki nem keresztény környezetben szocializálódott, nem járt hittanra, szülei nem tanították meg imádkozni, nem vitték templomba. Őket nem tudjuk megszólítani a templomi kultuszainkkal. Az egy következő lépcső, hogy a szentségek erejét megtapasztalják. A teológusok azt mondják, hogy kell egy preevangelizációs időszak. Ez pedig minden hívőnek feladata, de azoknak, akik szolgálattevők az egyházban, különösen is! Életpéldával, szóval és tettel sugározni azt, hogy Isten szeretete körülvesz bennünket!”

A két frissen avatott akolitussal szolgálatukról, életútjukról beszélgettünk.

Az akolitusság az egyház sokkal elkötelezettebb, mélyebb szolgálata. Mi indította, vezette arra, hogy jelentkezett erre a képzésre és aztán akolitus lett?

Horváth András: Gyerekkoromban nagyon sokáig ministráltam, amit szerettem és adott egyfajta alapozást. Később is gyakorló keresztény maradtam, végig bennem volt a vágyódás az oltárszolgálatra, de nem találtam ennek keretét. Aztán két éve, amikor körbement a felhívás az akolitus képzésre, úgy éreztem, ez nekem való, nekem ott a helyem. Feleségem is egyetértett és támogatott. A racionális része pedig az a döntésemnek, hogy a papjainknak segítségre van szükségük. Ha én tudom szolgálattal támogatni a plébánosomat, a közösségemet, az hasznos mindannyiunknak és akkor el kell vállalnom. Szükség lenne rá, hogy minél többen vállaljanak ilyen szolgálatot.

Légmán László: Nálam is hosszú és mély folyamat volt. Egy idő után egyre jobban közelítettem Istenhez. Kisgyerek korom óta ministráltam, és mindig vonzott az oltár körüli szolgálat, szerettem végezni. Misére járó ember maradtam felnőtt koromban is. A hittudományi főiskola elvégzésére tulajdonképpen egy hiányérzet késztetett. Én tízéves koromban bérmálkoztam, és akkor a hitoktatás is véget ért számomra. Belátható, hogy ebben az életkorban az ember még olyan sok mindent nem tanul meg, és nagyon más válaszokat keres és talál, mint felnőttként. Bő tíz éve jártam már egyszer Szentlélek-szemináriumra, és 2008 óta minden évben részt veszek a Szent Benedek Zarándoklaton a szervező csapat tagjaként. Aztán a Győri Hittudományi Főiskolán teológiai képzésre iratkoztam be. Katekéta és lelkipásztori munkatárs szakon az abszolutóriumig jutottam el. Bartók Ferenc atya szólított meg később, hogy érdekelne-e az akolitus szolgálat, amire örömmel igent mondtam.

Az akolitus három kiemelt feladatra kap megbízást: közösségépítés, igeliturgia vezetése és áldoztatás. Ön melyiket érzi magához legközelebb?

Légmán László: Mind az áldoztatásban, mind az igeliturgia megtartásában szüksége van az egyházi civilek szolgálatára. Ménfőcsanakon például mindig nagyon sokan áldoznak, itt elkél a segítség. Ferenc atya szinte szabadság nélkül viszi a plébániákat, ha be tudok neki segíteni, akkor legalább az igeliturgia nem marad el. A közösségépítésben még nem vagyok elég ügyes, de nem fogok félreugrani az elől sem, ha ilyen feladat érkezik.

Horváth András: Az oltár körüli szolgálat kapcsolódik a közösségépítéshez is, például azáltal, ha az akolitus a betegekhez kiviszi az Oltáriszentséget. De az a jó, ha az akolitus más módon is benne van az közösség életében. Például régóta tagja vagyok a képviselő-testületnek, segítek a nyári táborok szervezésében, szerkesztem az egyházközség Facebook-csoportját, ami a mai világban szintén fontos feladat. Az akolitus szolgálat a betetőzése ennek a munkának.

András, ha bátorítani kellene másokat erre a szolgálatra, mit mondana nekik ösztönzésül?

Horváth András: A szinodális útnak fontos része, hogy minél többen vállaljanak akolitusságot, diakónusságot. Annál több módon tudunk kapcsolódni emberekhez és élőbbé tenni az egyházközségeket, minél több ilyen szolgálatot vállalunk. Minden ember egyedi, ezért nehéz egy általános gondolatot mondani, de mindenkit arra biztatnék, hogy legyen meg bennük a nyitottság, hogy bátran vállaljanak többféle, akár liturgikus szolgálatot is. Bennem egy hatalmas öröm van, mióta az akolitusi szolgálatot végzem. Érzem, hogy jól döntöttem, hogy másoknak is hasznos a szolgálatom.

László, most a nagyböjt időszakában járunk. Hogyan kell jól kihasználni ezt az időszakot, Önöknél mi ennek a lényege?

Légmán László: A lényeg, hogy kiszakadjunk abból, ami egész évben körülvesz és lelkileg készüljünk fel a legnagyobb ünnepünkre – engem ez mozgat belülről. Próbálunk lemondani minden olyasmiről, ami hozzánőtt az emberhez. Amit fontosnak gondolunk, de valójában nem az. A húsmentességet például szigorúan tartjuk az egész nagyböjti időszakban – ez az életmódbeli része. Az én személyes vállalásom pedig az, hogy minden nap egy laudest vagy vesperást végig imádkozom, ebben egy applikáció is a segítségemre van. Járok továbbá egy közösségbe, ahol olvassuk a szentírást, amit szintén szigorúan veszek és azt a mennyiséget, amit ott meghatározunk, azt el is olvasom. Amúgy ökumenikus család vagyunk. A feleségem református és mi szépen éljük az ökumenét: egymás liturgiáit minden vasárnap látogatjuk. A nejem eljön velem a katolikus misére és utána együtt megyünk a református istentiszteletre. Három gyermekünk van, mindannyian katolikusok. Nekem óriási ajándék volt, hogy az akolitus avatáson mindhárman ott ministráltak mellettem.

Az akolitussá avatandók egy alapos képzés során készülnek fel, amelyen liturgikus, biblikus, egyháztani, plébániai vezetési és lelkiségi tananyagokat vesznek át. Az akolitusok elöljárójuktól a közösség építésre, igeliturgia vezetésére, áldoztatásra, temetésre, betegek látogatására kapnak megbízást. Az egyházközségben a plébános felügyelete alatt és vele egységben szolgálnak. Konkrét feladataikat a közösség igényei szerint, a plébános útmutatása alapján végzik. Megbízatásukat a főpásztortól, jelen esetben Cirill főapáttól kapják, amely visszavonásig érvényes. Ruházatuk egyszerű, fehér alba. Akolitusnak lenni nem csupán egy tevékenység, hanem a közösség szolgálatára kapott megbízások teljesítése is.