Keresztségünkre emlékezve vizet szenteltünk és hintettünk magunkra Urunk megjelenésének ünnepén, vízkeresztkor. Ahogy azt a január 6-i szentmisén Cirill főapát felidézte, a napkeleti bölcsek a csillag vezetésével találtak rá a gyermek Jézusra, felismerték benne a világ megváltóját és ajándékokkal hódoltak neki. „Gyermekkorunkban keresztségünk alkalmával a mi szívünket is beragyogta a felkelő hajnalcsillag, Jézus Krisztus.” Főapát úr ünnepi szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Testvérek!

A karácsonyi ünnepkör eddigi szentírási szereplői leginkább hitükkel álltak előttünk. Elhitték, hogy „itt és most”, elhitték, hogy „ők maguk” a szereplői valami újnak, egy olyan fordulatnak, amelyik az eseményekből nem vezethető le.

Mária hitt; József hitt; a pásztorok hittek – és ez egycsapásra megváltoztatta az életüket. Innentől már csak a hit belső ösztönzésére figyeltek.

A napkeleti bölcsek történetét olvasva azonban az a kérdés is újra felmerül, hogy a tudása is elvezetheti-e az embert a betlehemi jászolhoz?

A Szentírás a kérdésre két választ is ad.

Az egyik válasz valójában a mágusok válasza, akik valószínűleg Mezopotámiából, a csillagászat és csillagjóslás hazájából indulnak el.
Elindulnak az ismeretlenbe, mert

• nem félnek azt a gondolatot, ami bennük felmerült, végig gondolni,
• nem félnek a felismert igazság nyomába szegődni,
• nem félnek akkor sem, ha a jelek valami olyasmihez vezetnek, ami lényegesen eltér előzetes feltételezéseiktől.

Hiszen tudják, hogy hitük tudás nélkül vak lenne. Esélyük sem lenne, hogy Mezopotámiából odataláljanak Betlehembe. A tudásuk pedig a hitük nélkül béna lenne. Bizonyára a hit hajtóereje nélkül nem hagyták volna ott tudós könyveiket, számításaikat és távcsöveiket és nem keltek volna útra. Láttak már különös csillagot eleget eddig is, mégsem eredtek a nyomukba.

A másik választ a Jézus korabeli főpapok és írástudók adják meg.

Az Újszövetség beszámolója szerint őket Heródes hívja össze.  Látjuk, hogy tudásuk pontos és kielégítő – közvetítik a hiteles ószövetségi jövendölést, és helyesen is értelmezik, de ők maguk nem követik. Tudásuk tehát öncélúvá vált, mert hiányzik belőle a hit éltető, lendítő ereje.

Kedves Testvérek!

A Szentírás üzenete kissé zavarba ejtő, mert – ha nem tévedek – végső soron az körvonalazódik, hogy előbb jutnak el Jézushoz azok, akik távolról, az igazságért vívott egzisztenciális küzdelemben indulnak keresésére, mint azok, akiknek bár a kezük ügyében van minden szükséges, még sincs meg bennük sem a kérdezés bátorsága, sem a hit lendítő, útra indító ereje.

Mire tanít bennünket hát a mai ünnep?

Sok minden mellett arra, hogy ne féljünk egyszerre küzdeni a szívünkkel és az eszünkkel. Valaki azt mondta: olyan ez, mint a madár két szárnya. Ha az egyik béna, soha nem lesz képes repülni. A madárnak pedig repülni kell. És ha sérült a szárnya, már csak abban reménykedhet, hogy az, akihez küldetése szól, érte megy, lehajol és felemeli…